Fontos! Most ne kattints ide!

Véleményeiben, ítéleteiben, megállapításaiban sokszor tévedett, de életműve ismerőinek mégis úgy rémlik, hogy ő volt a legokosabb ember századunk egész magyar irodalmában. Műveltsége káprázatos volt: óriási irodalmi, történelmi, filozófiai, esztétikai, néprajzi ismerete mellett alaposan jártas volt a modern természettudományokban; biztonságos nyelvtudása nyelvészekkel vette föl a versenyt (semmit sem szeretett fordításban olvasni, inkább megtanult még egy nyelvet, hogy az elébe kerülő könyvet eredetiben értse; műfordításai pedig filológiailag is, hangulatilag is példamutatóan pontosak). Bár vérbeli prózaíró volt, a verstannal professzori szinten volt tisztában, s ha a dráma stílusa úgy kívánta, példásan tiszta jambusokban tudott fogalmazni vagy Shakespeare-t fordítani. És ha személyes beszélgetések közben ellentétes vélemény hangzott el, nemcsak méltányosan tudomásul vette, és kizárólag világosan kifejtett észokokkal szállt vitába, hanem modorának rendkívüli kedvessége, a beszélgető partner feltétlen tisztelete egyszerűen lefegyverezte azokat is, akikkel éppen nem értett egyet. Úgy vettem észre: általában éppen az volt rá jellemző, hogy teljesen soha senkivel nem értett egyet. Élete java részében minden jobboldali baloldalinak, minden baloldali jobboldalinak gyanította vagy éppen vádolta. De még aki vádolta is, első személyes találkozáskor menthetetlenül megszerette, miközben aki rajongott érte, az sem érezhette, hogy mindenben egyetért vele. Mindig azt mondta és írta, amit valóban hitt, nemegyszer nagyon is meghökkentve azokat, akik éppen eszmetársuknak tudták, s nem kevésbé azokat, akik ellenfelüknek hitték azt, aki most csodaképpen egyetért velük. Így azután ez az alkatilag társasági ember, a bölcs igehirdető és kellemes csevegő, akit szakadatlanul népének és az emberiségnek közös gondjai és lehetőségei izgattak, miközben valahogy minden olvasó emberre hatott, végérvényesen légüres térben, elszigetelt magányban tudhatta magát. És ha mindehhez hozzáteszem, hogy az a tényleg megállapítható magas vérnyomása, amely végül is élete nyolcadik évtizedében halálát okozta, évtizedeken át egy hipochonder szorongásos halálfélelmével töltötte el, és orvos lévén, évtizedeken át szakszerűen, napról napra figyelte egészségének pillanatnyi állapotát; és hogy továbbá családfői gondjait hajlamos volt az emberi nem minden családban élő férfiának gyötrő gondjaivá általánosítani, hogy közéleti gondjai mellett nyomasztó hangulatú családi drámákat írjon a férfilét megpróbáltatásairól - hát akkor előttünk áll egy olyan gondolat- és érzelemgazdag író, aki szinte szimbolikus magasságban testesíti meg korunknak azt a jellegzetes típusát, amelyet politikai nyelven "harmadikutasnak" szoktak nevezni, miközben mindenkinél jobban érti, hogy nincs "harmadik út" az adott történelmi körülmények között. De még azt is mondhatnám, hogy ő volt Rousseau tanításainak legelkésettebb, bár legszínvonalasabb képviselője abban a XX. században, amelyről mindenkinél jobban tudta, hogy semmiféle módot nem ad a hajdan forradalmi, humanista és demokratikus, de a merőben megváltozott világgazdálkodás folytán történelmi emlékké avult rousseau-izmusra.

Nagyon kulturált Don Quijote volt, de olyan Don Quijote, akitől végül is egész nemzete megtanulta, hogy nincs mód Don Quijotének lenni, sőt helytelen is erre törekedni.

Művelt otthonból indult, apja tanár volt, eleinte maga is bölcsésznek készül, csakhamar azonban úgy gondolja, hogy a humanisztikus ismereteket olvasás útján is elsajátíthatja az ember, de immár nincs korszerű műveltség természettudományos felkészültség nélkül. Ezért iratkozik át az orvosi fakultásra. De azért is, mert a gyógyítani akaró emberek fajtájába tartozik. Testet gyógyítani, lelket gyógyítani, társadalmat gyógyítani... vagyis felismerni, hol a baj - és segíteni: ezt csinálja majd világéletében gyakorló orvosként, íróként, filozófiai színvonalú publicistaként, pedagógusként. A doktorátusához még egy fogorvosi szakképesítést is szerzett. Volt is egy ideig fogorvos, azután iskolaorvos. Közben huszonnégy éves fővel megnyerte a Nyugat novellapályázatát. Évjárata szerint akár a Nyugat második nemzedékéhez is számíthatnók, de szűk volt neki a Nyugat polgári humanizmusa. Úgy is mondhatnám, hogy jobbra is állt ettől, balra is állt ettől. Mert az emberekhez, a társadalomhoz való viszonya, jövővárása eleve rejtett benne egy szocialista lehetőséget, de hitte még, hogy a magát oly hangzatosan kereszténynek hirdető rendszer komolyan veszi a kereszténység szociális tartalmát. Ezért írt párhuzamosan a Nyugat ellenlábasaként létrehozott Napkeletbe és a Protestáns Szemlébe, amely némiképpen idegenkedett az erősen katolikus szellemű Napkelettől is, még inkább a demokrata polgári Nyugattól. Ezzel Németh László elérte, hogy bár mindhárom helyütt elismerték rendkívüli felkészültségét és írói tehetségét, de itt is, ott is, amott is vendégszereplő idegennek tekintették. Ebben a korai korszakában, ha írt is néhány kitűnő - nagy lélektani ismeretre valló, gondosan fogalmazott - novellát, elsősorban mint esszéírót tartották nyilván. És az esszéíró akkor is jellemző marad egész művészi magatartására, amikor már könyvespolcnyi regényt és drámát hozott létre. Az eszmék tisztázása, az eszmék szembesítése, a gondolatiság szépirodalmi műveinek is nélkülözhetetlen tartalmi eleme. Nem egy drámája, főleg történelmi drámái: dialógusban kifejtett esszék. Megfigyelésem szerint többségük érdekesebb is olvasva, mint színpadra állítva. Regényeinek jó részében is uralkodó elem az elmélkedés vagy a vélemények vitája.

Amikor 1932-ben egy tanulmánya kapcsán Babitscsal nézeteltérése támad, nem ír többet a Nyugatba, de a Nyugat ellenfeleinek lapjaiba se, hanem maga indít egy olyan, főleg ismeretterjesztő folyóiratot - a Tanút -, amelyet egyedül ír. Erre annak idején Bródy Sándor adott példát: egy folyóirat minden számát első szótól az utolsóig egyedül írni. A Tanú igen népszerű lett az értelmiség legkülönbözőbb köreiben. Most egy ideig Németh Lászlót - a kommunistáktól jobbra és a kifejezett fasisztáktól balra - magáénak érzi az olvasók többsége: irodalmi, kultúrtörténeti, filozófiai, tudományos ismeretterjesztő munkája szinte országos agitáció a műveltségért. És minthogy ezekben a harmincas években hajlamos arra is, hogy elhiggye Gömbösék szociális demagógiáját (nem állt egyedül ebben irodalmi életünkben), tehát a jobboldal is magáénak tudja. Egy időben a Rádió irodalmi osztályának vezetője. Igyekezett az élő irodalom egészét népszerűsíteni, megpróbált felülemelkedni az igazi- és az ál-ellentéteken, de közben maga is hitte, hogy minőségi különbség van népies és urbánus között, s ő maga a népi írókban vélte felismerni nemcsak esztétikailag, hanem politikailag is a jövendő előkészítőit. Utópista elképzeléssel fogalmazott meg egy olyan elérendő magyar társadalmat, amely a paraszti kismagántulajdonon alapul. Ehhez művelt paraszti társadalomra lenne szükség, amely hozzáértő gazdálkodással egyetlen jól jövedelmező kertté formálná az országot. Ábrándja egy olyan, szocializmushoz közelálló, de mégis magántulajdonon épülő parasztdemokrácia volt, amely Rousseau XVIII. századbeli elképzeléséhez hasonlatos. Megvalósítása a század viszonyai között képtelenség volt (már Rousseau-é is az volt annak idején), de a népi írók és híveik lelkesen fogadták. És Németh László egyszeriben a népiek főteoretikusa lett, számomra különös paradoxonként ez a jellegzetesen városi értelmiségi, ez az intellektuális urbánus odasodródott a népiek közé. Csakhogy igazából senki sem értett vele egyet a népieket nagyban-egészben összefogó Nemzeti Parasztpártban. És amikor a növekvő fasizmus élesen választotta el egymástól a baloldaliakat és a jobboldaliakat, Németh László úgyszólván magára maradt a középen. Darvas József túl messze balra, Sinka István túl messze jobbra állt tőle, a többiek is vagy az egyik, vagy a másik irányba húzódtak tőle, miközben szakadatlanul tisztelték tudását, sőt ismételték elméleteinek gondolatait.

Ahogy erősödött a fasizmus, úgy maradt egyre magányosabb, de mindinkább feladatának érezte: utat mutatni, történelmi szerepet játszani. És ez a magatartás lett benső erkölcsi mértékévé. A történelem nagyjai nagy szerepeket játszanak: ez lesz a problémája talán legjobb, legszebb, és alighanem legszínszerűbb történelmi drámájának, a sokkal később írt Széchenyinek.

A harmincas évek derekától egyre inkább szépirodalmi eszközökkel akarja kifejezni, amit a világról tud. Óriási regénysorozatban mérné fel a magyar társadalmat. Drámáiban a történelem nagy egyéniségeivel példázza az eszmék képviselőinek és a társadalomnak viszonyát. Kétségtelen, hogy legtöbb szépirodalmi művében is uralkodó az esszéelem. De nagyon jól ért közben az irodalom műfaji kérdéseihez, csak sokszor elragadja az elmélkedő-népművelő-népnevelő szenvedély - ilyenkor kiesik a cselekményből és értekezéseket sző, elméletekkel magyaráz, észokokkal érvel, megszakítva a cselekményeket. Ezért mondják sokan fárasztónak a legtöbb regényét és drámáját. Célja mindig a nép ügye, de igazi olvasóközönsége a művelt értelmiségi.

Jobb- és baloldal egyaránt hat rá, és ő végül is ellenáll mind a kettőnek, becsüli Szabó Dezsőt, de megszabadul szellemi befolyásától, becsüli Kassákot, de egy pillanatig se kerül hatása alá. Igazi harmadikutas, és erre a fasizmus idején ugyanúgy nincs lehetőség, mint a fasizmus legyőzése után.

A felszabadulás éveiben ugyan megjelenik művészileg leghibátlanabb regénye, az Iszony - egy hideg természetű vidéki úriasszony nyomasztó és egész társadalmi rétegre valló lélekrajza -, helyét azonban még nem találja. Egy időre kívül reked az irodalmon. Ekkor megy évekre Hódmezővásárhelyre, ahol iskolaorvos és biológiatanár. Itt keletkeznek legjobb pedagógiai esszéi, és írja azokat a drámákat, amelyek majd megjelenvén, az irodalom első sorába emelik szerzőjüket. 1957-től kezdve nemcsak a legnépszerűbb írók egyike, hanem az élő irodalom egyik legfőbb szereplője is. Felismerte a történelem parancsolta szerepet és erkölcsi kötelességként vállalta. A József Attila-díjat még mint műfordító kapta, a Kossuth-díj már a korszak nagy alkotóművészének szólt. És közeledve hatvanadik évéhez, következett alkotókészségének virágkora. Epikai fő műve, a nagy terjedelmű Égető Eszter, megjelenésétől klasszikus regénynek számít. Drámáit - történelmi képeit és családi tragédiáit - egymás után adják elő, és gyorsan írja az újakat. Köztük a Széchenyi mellett legszínszerűbb és legerősebb konfliktusú Bolyai c. drámáját, amelyben egybeötvözi a történelmi problematikát és a családi konfliktust. Galileije a kor egyik legnagyobb színházi sikere.

Idővel súlyosodik betegsége, és növekszik szorongása romló egészsége miatt. De dolgozik, amíg bírja. És végül mégis úgy érezheti, hogy nem magányos az ellentétek között. Megérheti, hogy a nemzet élő klasszikusának tekinti.

Óriási életműve még alapos kritikai feldolgozásra vár, de úgy ítélem, az már most kétségtelen, hogy a tévedések, zsákutcák után, a jóhiszemű tévelygések útját járva, az életmű java része a század legnagyobbjai közt biztosítja helyét.                                                                                               Hegedűs Géza  A magyar irodalom arcképcsarnoka

vissza az elejére

Élete:

• Nagybányán született, 1901. április 18-án. Apja Németh József, anyja Gaál Vilma, tisztviselő család gyermeke.
• A középiskolát Pesten végezte. Bölcsészszakra (francia-magyar) iratkozik be, de átiratkozik az orvosi karra és fogász lesz.
• 1925-ben elvégzi az egyetemet; megnyeri a Nyugat novellapályázatát Horváthné meghal c. művével; feleségül veszi Démusz Ellát; fogorvosi rendelőt nyit.

• A Protestáns Szemlében és a Napkeletben publikál.
• 1930-ban Baumgarten-díjat kapott; díját azonban - Hatvany Lajos támadása miatt – visszaadta.
• 1931-ben a Nyugat kritikusa lett, Babits-ot meg is sérti egy kritikájával.
• 1932-ben szakított Babitscsal és a Nyugattal; szeptember 26-án kiadta egyszemélyes folyóiratát, a Tanút.
• 1938. március 30-án a Nemzeti kamaraszínházában volt első színházi bemutatója(Villámfénynél).
• A háborús években a Kelet Népének, Zilahy Hídjának és a Magyar Csillagnak a munkatársa.
• 1943-ban iskolaorvosként nyugdíjba vonult, nyárra a debreceni Bocskai-kertbe költözött. Augusztus 25-én a szárszói konferencia egyik előadója volt.
• A főváros ostromát családjával Illyés Gyuláék rózsadombi házának és a Sarolta-intézetnek a pincéjében vészelte át. 1945 márciusában Püski Sándor hívására Békésre költöztek. Ősztől 1948 decemberéig a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor református főgimnázium óraadó tanára. A Nemzeti Parasztpárt számára elkészítette A tanügy rendezése című füzetét. Illyéssel a Népi Művelődési Intézet szellemi irányítója, a Válasz munkatársa.
• 1947-ben megjelent Iszony című regénye, 1948-ban pedig első műfordítása, Thornton Wilder Caesarja.
• Az ötvenes években némaságra volt ítélve, csak műfordításai jelenhettek meg.
• 1957-ben Kossuth-díjat kapott.
• Utolsó alkotói korszakában Sajkódon rendezte be írói műhelyét. Szaporodtak a munkásságát elismerő gesztusok; 1961-ben a Munka Érdemrend arany fokozatával, 1965-ben Herder-díjjal, 1968-ban Batsányi-díjjal és „A megbecsülés jele” elnevezésű szovjet kitüntetéssel jutalmazták.
• 1969-ben a Magvető és a Szépirodalmi Könyvkiadó megindította életműkiadását.
• 1970-ben Hódmezővásárhelyen és Szegeden rendezték meg utolsó drámájának, Az írás ördögének bemutatóját.
• 1971 elején súlyos agyvérzést kapott, 1975. március 3-án halt meg.

Munkássága:

Életműve négy alapforma: tanulmány, regény, dráma és önéletírás rendszere. Értekező prózájának három műfaja és korszaka: a kritika, az esszé és a tanulmány. Mint kritikus „a véleményalkotás művészetét” elfogulatlan értékszemlélettel, az impresszionisztikus és filozofikus módszerek egybekapcsolásával, a műalkotás lélektani gyökereinek és esztétikai jegyeinek együttes kutatásával gyakorolta (Készülődés, 1941). Az esszéíró a tárgykört az irodalmon túli területekre (történelemre, tudományra, ideológiára, pedagógiára) is kiterjesztette. Belső dialógusokban az objektivitás igényét a feladatvállalás erkölcsi elszántságával és a szellem játékos működésével kötötte össze: Ady személyességét és Babits tárgyiasságát vonta szintézisbe (A minőség forradalma, 1940). A tanulmányszerző ereje a kettős megközelítés: a strukturális és történeti elemzés egymásra vetítése. Eleinte inkább a portré, 1945 után a tudománytörténet vonzotta (Berzsenyi 1938; Szekfű Gyula 1940; Széchenyi 1942; Sajkódi esték 1961).

Regényeiben a realizmus klasszikus hagyományát a gide-i, prousti modern tudatregény esztétikájával keresztezte. Fő problémájuk az emberidegenség és szolgálaterkölcs ütközése és feloldási kísérlete. Az egyik változat az „üdvtörténet” a fejlődésregény foglalatában, középpontban a „szent”, a „hős” alakjával (Emberi színjáték 1944; Utolsó kísérlet 1969; Égető Eszter 1956). A másik típus a „lélekmonódia”, mely a világból kiszigetelődő ember, a „szörnyeteg” belső állapotrajzára, szoborszerű jellemére összpontosít (Gyász 1935; Iszony 1947). Az Irgalomban 1965 e két irány egybefonódik. Műfaji tekintetben mindegyik a társadalmi, lélektani, mitológiai és lírai regény határesete.

A dráma Németh László számára kelepcehelyzetekben a katarzis esélye, a válság öntisztulása. A „tragédia halálának” századában az ember méltóságát a küzdelem heroizmusának ábrázolásával perli vissza. Követi a klasszikus görög dráma lényegre szorítottságát, de a végzetet az embertermészettel azonosítva humanizálja. Színpadi alkotásait a sorsvállaló ideaember középpontba állítása, a nemzeti és általános emberi problémák iránti érzékenység és az eszmékből fejlődő szenvedély magas hőfoka jellemzi. Társadalmi drámáiban a szociális bűntudat és édenalapító törekvés összeütközését, a cselekvési lehetőségeitől megfosztott, a családi „jó érzések hínárjában” vergődő értelmiségi ember vívódását jelenetezi (Villámfénynél 1936; Papucshős 1934; Mathiász-panzió 1940-45; Szörnyeteg 1953; Nagy család 1962-64). Történelmi drámáiban az igazságkereső hőst állítja szembe korának kicsinyességével, értetlenségével, valamint önnön emberi gyengeségével, s a „bukva győző hős” sorsában egyszerre ábrázolja az eszme diadalát és hordozójának megtöretését (VII. Gergely 1939; Széchenyi 1946; Galilei 1953; Az áruló 1954; A két Bolyai 1961; Gandhi halála 1963).

Az önéletírás az alkotói számvetés műfaja, amely korszakváltás idején virágzik. Németh László a két világirodalom irányát egyezteti: az ágostoni-rousseau-i vallomásosságot és a goethei önszemlélet elemző tárgyilagosságát (Ember és szerep 1934; Magam helyett 1943).

vissza az elejére

Heroikus realizmus

Németh szerint az egyes kultúrák csigavonalai lefelé vagy felfelé nyomulnak adott irányba: tovahaladásuk ritmusát, a mozgás irányát egy belső mag, „kultúrákba írt növésterv” határozza meg, amely a „sors”. A történelem menetébe a sors szabta iránytól független „növésterv” iktatható be, ami az „élet hősies intermezzó”-jaként beleszólhat a csigavonalak mozgásába, sőt: megváltoztathatja irányukat, akár pozitív, akár negatív értelemben! Az képes ezt a tettet végrehajtani, aki elég elszántsággal, akarattal rendelkezik ahhoz, hogy a sorsot, azaz a történelem belső magját megértve heroikusan cselekedni tudjon. Ehhez reális, a valósággal számot vető látásmód szükséges, kiegészítve az akarattal, a világ (át)alakításának titáni indulatával. Németh szerint a tömeg erre nem alkalmas, mivel ők csupán a csigavonalak konjunktúráira tudnak válaszolni, de velük szemben létezik a „kivételes ember” típusa, aki a heroikus realizmus képviselőjeként a lét tragédiáját, a sors által szabott helyzet menthetetlenségét felmérve döntése következtében tettre tudja váltani akaratát, és felelősen vállalni tudja a konfrontációból adódó tragédiát is.

A tragikus életérzés szemléletmódja a realizmus, és princípiumának, a tettre váltott akaratnak a motorja a heroizmus. Mindez Némethnél görög értékként tételeződik.

Fejlődésregény olyan regénytípus, amelynek a cselekménye szegényes, inkább az ábrázolt lélekállapot kialakulása folyamatának vagy egy adott személyiségnek a bemutatására törekszik. A központi figura számos élményét, tapasztalatát mutatja be, és részletesen ábrázolja, hogy ezeket hogyan dolgozza fel, hogyan építi be személyiségébe. A fejlődésregény tipikus példái azok az alkotások, amelyek egy gyermek felnőtté válását beszélik el.

Lélektani regény a szereplők lelki történéseire koncentrál, a hősök tetteinek lélektani mozgatórugóit keresi. Mivel lélekábrázolás minden regényben van, ennek dominanciája segít elkülöníteni más művektől.

Az európai regény 19. századi virágzása (mind az orosz, mind a francia irodalomban) a lélektani ábrázolás új, nagy vívmányaival járt együtt. A természettudományok fejlődése meghozta a maga gyümölcseit a lélektan területén is; a testi és a lelki folyamatok összefüggéseit a regény immár programszerűen kívánta érzékeltetni, s mind nagyobb érdeklődés mutatkozott a lelki élet kóros jelenségeinek tárgyalása iránt is.

Elmondhatjuk tehát, hogy a lélektani elemzés a realizmus klasszikusainak általánosan elfogadott módszerévé vált, s ezt a módszert a naturalizmus is átvette, sőt a pozitivizmus hatására "egzakt" jelleget próbált kölcsönözni neki, s a testi, valamint lelki folyamatok összefüggésének ábrázolása révén valamiféle "természettudományos hitelességre" törekedett.

A magyar irodalomban a romantika fennmaradása, hosszú utóélete következtében a lélektani ábrázolás igénye némiképp háttérbe szorult, bár nem mondhatjuk, hogy teljesen hiányzott volna. A Világos utáni korszak kritikusai a valóság hű ábrázolására azáltal is törekedtek, hogy hőseik cselekedeteit gondosan motiválták; a motiváció az epikai ábrázolás elengedhetetlen feltétele volt az ő szemükben. A népies-nemzeti korszak elsősorban a motiváció hiányát vagy gyengeségét vetette a romantika szemére.

A magyar regény fejlődése az utolsó századnegyedben szükségszerűvé tette a lélektaniság igényének érvényre juttatását. A példák az orosz és a francia regényből adódtak. Az utolsó századnegyed magyar regényirodalma elsősorban a világirodalmi példák nyomán alakította ki a maga analitikus módszerét. Mindennek eredménye azonban legtöbbnyire mégsem az egyszerű utánzás, hanem szerves áthasonítás volt: a hazai valóság megragadásának új lehetőségeként fogta fel Gozsdu és Ambrus is a lélektani módszert, mely ily módon nem silányult holmi divattá, hanem a magyar epika realizmusának kifejlődését segítette elő.

A lélektani regény ábrázolási módszerének meghonosodása a magyar irodalomban az utolsó századnegyedben nagy mértékben készítette elő a 20. századi magyar regény virágzását. Móricz Zsigmond jellemrajzainak lélektani hitelessége, Kaffka Margit és Török Gyula tudatos lélektanisága részben annak az áthasonításnak is következménye, melyet az utolsó századnegyed magyar regénye a korábbi hazai példák (Kemény Zsigmond) és az orosz, valamint a francia regény eredményei nyomán sikeresen hozott létre. A pozitivizmusnak nem volt nagy szerepe a magyar regény lélektaniságában. Egyedül Justh Zsigmondot tekinthetjük Taine és Zola módszerének következetes, néha merev, magyar követőjeként. Regényirodalmunkban a lelki élet kóros jelenségeinek olyan kultuszával sem találkozunk, mint amire az orosz regény mutat néha példát. Az utolsó századnegyed magyar regényirodalmának lélektani törekvéseiben a korszerű ábrázolási eszközök elsajátítása, áthonosítása azért játszik szerepet, mivel a valóság ábrázolásának egyik lehetőségét fedezik fel benne a magyar regényírók. Mikszáth is él a lélektani analízis lehetőségeivel és azokat szervesen illeszti bele a maga romantikával átszőtt, realista művészetébe. Egészében azonban a lélektaniság érvényesülése, a pszichológiai analízis meghonosodása a magyar regényben a romantika maradványainak felszámolását is jelenti, s ily módon annak az eszményítési irányzatnak lezárultát is, mely az ötvenes, hatvanas évek fordulóján a magyar realizmus kialakulásának útjába annyi akadályt gördített.

Németh László lélektani-tudatregényeiben az emberi tudat és érzelemvilág áll a középpontban. Alapkonfliktusait az alkat és szerep közti ellentmondás alakítja ki.

vissza az elejére

Gyász (1935)

"Vannak olvasóim s épp az igényesek között, akik makacsul a Gyászt tartják, ha nem is a legjelentősebb, de a legtökéletesebb regényemnek." A Gyászegy alkotói korszak összegzéseként született, a modern tudat- és lélektani regény poétikai eljárásai ötvöződnek benne a magyar elbeszélő hagyományokkal.

A mű geneziséről így vall az író: "az alján bujkáló dallam egyik unokanővérem hangja volt. Az ura a háborúban esett el; ő elköltözött a napától, az apja egy kis házat vett neki, ott élt a fiával. Sosem hallottam róla semmi pletykát; kérték, és nem ment férjhez. Nem volt hideg, csak büszke; büszkén álszemérmes. Bizonyára elfelejtette az urát, de szégyellte elismerni, hogy elfelejtette, a szüleit mindenféle ürügyön hibáztatta, a testvéreivel összeveszett. Néhány éve a kisfia meghalt. Azóta egyszer találkoztam vele a temetőben, sovány volt, szikár s még mindig szép. A sírkőről beszélt, amelyet a fiának akar állíttatni. Éreztem rajta, hogy már gyenge az igazi szenvedésre, de a büszkesége holtomiglan gyászt kényszerített rá. ... Amikor kislányom meghalt, a gyorsan elviharzó első szenvedés után magamon is érezni kezdtem a gyász képmutatását. Fájdalmunk nem tud megfelelni önérzetünk követelésének, összetörtek akarunk lenni, amikor szívünkben szélcsend van. Megértettem hogy a gyász fiataloknál, bizonyos időn túl, a büszkeség betegsége, s ezt akartam éreztetni a szilasi özvegyasszony rekedt hangján át."

A mű főhőse Kurátor Zsófi, aki férje halála után belemerevedik gyászába, s amikor elveszíti egyetlen gyermekét is, a gőgös gyász élete értelme lesz. A faluközösség életét szigorú törvények szabályozzák - aki vét ellenük, azt szájukra veszik, kiközösítik. Ám a közösséget hajdan összetartó szokásrendszer időközben kiüresedett: Kurátor Zsófi éppen azért válik eltorzult személyiséggé, mert maradéktalanul betartja az özvegytől elvárt viselkedésformát, aminek negatív következményeit a falubeliek is elítélik. A falu közössége kaján rosszindulattal lesi, hogyan képes ellenállni a szemrevaló fiatalasszony "a vére", az élet kísértéseinek. Mi ad ehhez erőt, hogy erejénél nagyobb fájdalmat magára véve megfojtsa benne a kétségbeesett dac az életkedvet? Az a szerep - a „gyász" - az az emberi magatartásminta, amit az író számára a görögség szellemével, főként Szophoklész drámáival való megismerkedés sugallt: ahogyan a lélek megadja magát a szerep mitikus parancsának.

A két háború közti magyar falu megkövesült emberi viszonyait, erkölcsi, társadalmi válságát ábrázolja híven a regény.

Iszony (1947)

Az Iszony Németh László legtökéletesebb, csak világmércével mérhető regénye. Ezért, vagy ennek ellenére: valamennyi közt legzaklatottabb a születése. Az író 1942 januárjában fogott hozzá Móricz Zsigmond biztatására. Felépítette a regény hármas tagozódású szerkezetét. Művét 1947-ben fejezte be.

Tehát a mű keletkezése – mint ez Németh László legtöbb regényére jellemző – az alkotói pálya hosszú szakaszára kiterjed.

Az 1933-tól 1945-ig terjedő időszakban egyre fokozódó veszélytudat, a történelmi fenyegetettség érzése jellemzi Németh szépírói és tanulmányírói munkásságát. Az ebből fakadt elkeseredése, világidegensége és iszonyata a ‘30-as, ‘40-es évek fordulóján írt műveiben jutott tetőpontjára. Az Iszony problémájához a közérzet vezette Németh Lászlót. Az intuíció mint ihlet útján való megérzés vagy megsejtés, kezdettől fogva fontos szerepet játszott művészetszemléletében. Olyan tudásnak tartotta, amit az „ember használ, de nem ismer”. 1939-ben továbbviszi ezt a szemléletét, és azt mondja, hogy: „A gondolkodás végső hitele nem a gondolatban van, valahol mélyebben: a közérzetben…. Az embernek az egész korhelyzetet kell a szervezetében feldolgoznia.” Németh egy végzetes történelmi korszak és az új világ fordulóján veti fel a minőség hiányából származó iszonyérzés problémáját. Kárász Nelli lélek- és érzelemvilágán keresztül fejezi ki azt, amit végül is saját közérzete és intuíciója táplál.

Az Iszony témája egyszerűek tűnik: Kárász Nelli, a főhős, cenci magányában, egy természetéhez illő életformában végiggondolja és leírja házasságának történetét. Visszaemlékezése saját lelkiállapotának és érzéseinek a feltárására, elemzésére irányul. Az önelemző folyamatot monológ formában rögzíti, első személyben mondja el a racionálisan értékelt házassági történetet. Ez a regény azért az egyik legérdekesebb és legösszetettebb műve a szerzőnek, mert kifejezi az őt alapvetően foglalkoztató gondolatkört. Nyilvánvaló, hogy Németh László nem annyira Kárász Nelli házasságának történetét akarta megírni, mint inkább az iszony érzését és a belőle származó elidegenülés lélektani folyamatát. Az Iszony különleges volta abban rejlik, hogy az elvont probléma felé mutató érzésvilágot egy sajátos női lélekállapoton keresztül vetíti ki az író. Kárász Nelli lelkének, egyszersmind intellektusának tudatos és tudat alatti mozgása képezi a probléma kibontakozását. A regényben ugyanis „egy pusztai kisasszony meg egy falusi gavallér” történetének keretében az „élet, sőt a világ két arculata” jelenik meg előttünk. A szerző Nelli végzete kapcsán veti fel az őt alapvetően foglalkoztató problémát: hogy az önmagába zárult minőség nemcsak meddő marad, hanem ön- és világpusztítóvá is válik. A minőség és minőségnélküliség küzdelmét olyan örök konfliktusnak mutatja, amely mindig foglalkoztatni fogja az emberiséget.

Az Iszonyban Kárász Nelli szemszögén, egyéni értékelésén keresztül látjuk nemcsak saját belső világát, hanem a körülötte lévő külvilágot is. Nelli már megnyugodott állapotban idézi fel emlékeit. Mindez következik abból, hogy az Iszony szerkezetileg emlékező regény. Olyan gondolkodási folyamatot rögzít, amely feltárja a hős önelemző, s önértékelő emlékképeit. A „visszatérő motívumok” az idő érzékeltetését szolgálják. Az Iszony szerkezetét ez a képtechnika és a bizonyos események visszatérése jellemzi (mint például az egymást követő halálesetek, vagy a különböző látogatások ismétlődése). Az Iszony olyan képsorból tevődik össze, melynek szerkesztésmódja, tagoltsága és ritmusa a hős lélekállapotával, valamint az emlékeket felidéző gondolkodási folyamatával van szerves összefüggésben. A regény – ugyanúgy, mint a Gyász – hármas tagoltságú. Az első rész Az esküvőig tartó állapot, a második A házasság története, a harmadik pedig A történet vége. A hármas szerkezeti tagoltság mellett a műnek még hármas ütemű belső ritmusa is van, mely követi Nelli lelkiállapotának érzelmi feszültségét. Az első részben Takaró Sanyi a közeledéseivel zavarja meg Nelli szűzi magányát, az apa pedig kimondott unszolásával. Ebből következően a lány olyan „hazug komédiára” kényszerül, amit az apa halála és Sanyi földbérlet-átvétele pecsétel meg végérvényesen. A kilátástalanság és a beletörődés érzése elvezeti Nellit a nem kívánt nászhoz. A második rész feltárja az asszony testétől, lelkétől idegen házasság iszonnyá fajulásának fokozatait, melynek a férj hirtelen halála vet véget. A harmadik rész pedig a visszanyert szüzességben való megnyugvás, az életfilozófiában való feloldódás egysége. A tudatosan megkomponált szerkezet tehát a probléma felépülését szolgálja. Kifejezi a megvalósulni nem tudó minőség világból való tragikus elidegenülését, majd az iszonyattól való szabadulását.

A regény különböző síkjait Kárász Nelli alakja fogja egybe. Objektív látásmódjával nemcsak önmagáról ad jellemző képet, hanem az 1920-as évekbeli magyar vidék és a lecsúszott dzsentrivel keveredő gazdag parasztság világáról is. A történet a dunántúli Huszárpusztán, Fáncson, végül Cencen játszódik, és körülbelül négy-ötévnyi időtartamot ölel fel. A Kárász-Otrubai családdal ugyancsak hű képet ad a történelmének végéhez ért dzsentriről is. A jóléttől zsíros Takaró-porta úrforma életvitele és a szélfútta pusztai kasznárház szegényszagú miliője mindennél jobban kifejezi a két osztály állapotát és kényszerű egymásra utaltságát. E két világ szereplői azért olyan valóságosak, mert realistán ábrázolt emberi vonásaik mellett magukon hordják társadalmi helyzetük meghatározó jegyeit is.

Németh László az Iszonyban a női létnek olyan biológiai-pszichológiai mélységeit tárja fel, amelyre csak a világirodalom legnagyobb lélekismerői, egy Tolsztoj vagy Flaubert vállalkoztak. Németh László a saját lényéből fakadt női változatot és létproblémáját építette Kárász Nelli tragikus alakjába. Kárász Nelli saját tisztaságába zárkózott, világidegen lényével a görög mondabeli Artemisz istennőt idézi fel. Az író számára az Artemisz mítosz olyan hasonlatot kínált, amely a saját lelkében rejlő mélységekre mutatott rá. Kárász Nellit a regény elején szegénység és magány veszi körül. A leány szereti a pusztai életet. Ebbe a rezzenetlen magányba törnek be újévkor a Takaró fiúk. Nellivel szemben Sanyi az átlagembert képviseli, és az első pillanattól fogva taszítja a lányt. Nellinek édesapja az eszményképe, ő az egyetlen férfi, akit szeret, s az ő mértéktartó, finom lényéhez, úri külleméhez, becsületességéhez mér mindenki mást. Nelli azonban udvarlóját nem mint parasztot nézi le – hiszen maga is úgy él, mint a falubeli gazdalányok – hanem, mint embert. Nelli az emberek valódi értékét keresi, a minőséget értékeli saját apjában és az öreg Takaró házaspárban is. Az üres, társadalmi sablonokhoz alkalmazkodó paraszt esetlen úrmajmolását viszont az ízlése nem bírja elfogadni. Kárász Nelli tragédiája abban rejlik, hogy magasabb szintű emberséget és szellemi igényt képvisel, mint rákényszerített férje.

Házasságuk elején hiába próbálja áthangolni urát egy véleménye szerinti igényesebb életre, az képtelen az átalakulásra. Jellemgyengesége és szétfolyó, kényelmes lénye a vegetatív létezést teszi lehetővé számára. Nelli iszonyát urától az váltja ki, hogy a férfi egy olyan „húsember”, aki az evés-ivás mellett csupán a szeretkezésnek él. „Artemisz” ellenkezésén túl az undorát fokozza, hogy megérzi a férfi felszínes lénye alatt rejlő nyers birtoklási vágyat. Sanyi erőteljes szexualitása egy férfiatlan jellemen és alkaton belül nyilvánul meg, „kirakatot” igénylő, „olajosan zsíros”, önmutogató lénye Nellinek inkább az érzelgős, szerepet játszó nőt idézi, semmint egy „Kárász” típusú férfit. Viszonyuk végzetessé válik: Nelli nem bírja elviselni, hogy lehúzzák és megmerüljön abban, amitől iszonyodik, Sanyi pedig képtelen az áthangolódásra. Mindkettőjük sorsát a velük született alkat határozza meg. Így az asszony számára Sanyi több, mint egy nem kívánt férj, voltaképp a létezés hibás és elviselhetetlen arcát jelenti. Ők ketten a létezés két formáját képviselik, az egyik a világidegen, meddő minőséget, a másik pedig a felszínes léthez húzó, minőségre képtelen vegetációt. Nelli a házasság ideje alatt teljesen elidegenedik az élettől, látszatcselekvése révén passzív tárggyá süllyed le. Olyan lesz – az írói jellemzés szerint -, mint a „megfagyott villám”.

Rádöbben arra, hogy teljesen magányos és kiszolgáltatott. Az elidegenedés következtében jelleme eltorzul, gonosszá fajul, iszonyata borzalomba csap át. S minél inkább romlik a házastársak viszonya, Sanyi annál jobban ragaszkodik a „jó házasság” látszatához. Végül Nelli pusztítás árán szabadítja ki magát elviselhetetlen házasságából: iszonyatában már a férje halálát kívánja. Amikor a tüdőgyulladásból lábadozó férfi beteg, izzadt testével közeledik feléje, olyan borzalom fogja el, hogy védekező dulakodásával szívrohamot idéz elő a legyengült embernél: „A borzalom megduplázta az erőmet. Az arcába nyomtam a párnát, s a lábaimmal is rúgtam őt magamtól. – Hát sosem lesz tőled nyugtom – kiáltottam. S vadul nyomtam hátra, a magam ágya felé a fejét.”. Nelli, férje halála miatt nem érez bűntudatot. Utolsó problémája: megküzdeni a benne maradt nihillel, a lelki kiégettséggel, erőtlen állapotával. Végül visszaköltözik belé a segítőkészség, humánum és megbocsátó részvét. Mindaz, ami a huszárpusztai és cenci séták között történt, számára zavaros álomnak tűnik, amelyen „szűzen” átsétált. Önelemzésében felmerül ugyan, hogy ha másképp fordul az ifjúsága, talán ő is tudott volna asszony lenni, és a történtek alakították benne iszonnyá a férfiak meg a nők dolgát.

A regény „hatalmas perirat” egy látásmód mellett, mely a csend, a szüzesség emberi állapotát emeli jogos magatartássá. Nelli egyénisége egyszerre szép és beteg, fenséges és eltorzult, sorsát egyként formálja környezete és önnön balvégzete, rákényszerített házassága és önmagába fulladt karaktere. Tragikuma a természeti és erkölcsi ember szakadása benne. Olyasvalamit képvisel, ami kívül áll az elvegyülésen és a befogadáson.

vissza az elejére

Összefoglalás: Gyász - Iszony

Nőalakok: kulcsfontosságúak, a lélek sokkal érzékletesebben ábrázolt. A nőkre nagyobb teher hárul lélektani szempontból, a közerkölcs szigorúbb velük szemben, ösztönviláguk több irányban határozza meg személyiségüket, kiszolgáltatottabbak.

Gyász: - tudatregény - Zsófi tudatán keresztül látjuk a világot, de képet kapunk a társadalomról, erkölcsökről, szokásokról; realisztikus jellege is van.Zsófi belső világa a Kiszelánénak szóló kitárulkozások révén közvetlenül is kifejezésre jut. Zsófi áldozat is: nem tud ebből a helyzetből kikerülni.

Hangulata: végig komor, zord gyász, semmi humor vagy játékosság.

Felépítése zárt, koncentrikus: Zsófi körül körszerűen jelenik meg a környezet, és lineráis: minden fejezet a végzete felé haladó lelki fejlődés egy-egy fokozata.

Iszony: - énregény – egyes szám első személyben Nelli nézőpontjából ismerjük meg a lelki válságait, és a társadalmi közeget is. Nelli fellázad (szökés, ösztönszerű düh – gyilkosság). Nelliben ambivalencia van: a látszatnak való megfelelés, esetenként sajnálatérzés is, de az iszony kerekedik felül.

Nelli a körülmények áldozata, Sanyi Nellié (átvitt és valós értelemben is).

Nelli távolságtartással idézi fel az eseményeket, mert a történet már lezárult, eltávolodott de már eleve idegen is volt számára.

A regény erényei közül kiemelendő a rögzítetlen értékrendszer és az ítéletmentesség. Sem Takaró Sanyi, sem Kárász Nelli élete nem tekinthető precedens értékűnek, s Kárász Nelli létfelfogása – mely azáltal, hogy ő az elbeszélő - sem kényszerít ki semmilyen ítéletet az olvasóból. Mintha Németh László megtalálta volna azt a láthatatlan vonalat, amely mentén az ember viselkedését, egzisztálását szét lehetne választani. Mintha Kárász Nelli és Takaró Sanyi az ember két – nemektől független - lelki aspektusa lenne, csakhogy az Iszonyban nincs lehetőség az összeforrásra, sőt csak a szakadás van, annak a bizonyos vonalnak a részletes feltárása.

A belső vívódás mindkét regényben megvan, de az Iszony feloldással zárul, a Gyász nem.

“Azt, hogy Proust megismerése mire szabadított fel, az Emberi színjáték bevezetőjében már megírtam (a Gyász-szal kapcsolatban parasztasszonyának, Francoise-nak az alakját kellene tán mint fölszabadító példát kiemelnem), de foglalkozásom a nyugati írókkal, a Kritikai Napló-ban felvonultatott gazdag galéria mint szépírót is a választás szélesebb, a mienktől elütő övébe vezetett, s ha magam meglehetős konzervativizmussal óvtam is a megírni méltót és érdemest a merészebb formai sugallatoktól, amikorra a Gyász írásába fogtam, mégiscsak idegeimbe ivódott a nyugati igény, amely a XIX. századtól inspirált társadalmi és lélektani regény után a nagyobb művészi koncentrációban, kényesebb ízlésben kereste a plebejus műfaj újdonságait."                                                                                                                                            Németh László

Németh László regényeiben hiányzik a meglepetésekre való készenlét, a történetmondás egészének hajlékonysága, rugalmassága. Németh az elbeszélői helyzet legitimációja, a leírás belső feltételeinek tisztázása, a belső erőtér felvázolása után viszi a kész konstrukciót a kiteljesedésig.

Ebben valóban a “visszatekintő" írók hagyományát követi. Ám mindez az érem egyik oldala csupán. A műfaji örökségek felől is látható, hogy milyen küzdelem folyik Németh műhelyében a 19. századi realizmussal. Ennek jele egyfelől a realizmus előtti, régi magyar narrációs formák inspirációja. Az emlékirat, önéletírás, konfesszió mint énformában írt, sorselemző nagyepikai narratívumot illetően nem nehéz fölfedezni az átjárást például Árva Bethlen Kata önéletírása és az Iszony között. Ezért nincs éles különbség Németh önéletrajzi munkái és regényei között: mindkét műfaj a szubjektivitás terepe, olyan hely, ahol az én a maga teljességében válik kimondhatóvá. Másfelől a műfaji hagyomány átírásának szándéka magyarázza a fejlődés-, a nevelődési és a családregény, valamint a lélektani regény metamorfózisait.

vissza az elejére